Huhh, iszonyatosan röstellem magam, és ezerszeres bocsánat Anne Gilberttől, amiért az övé még csak most kerül fel. Az ő kulcsa a kőgyűjtemény volt, és remélem, azért még lesz, aki elolvassa azt az egypercest is, mivel igazán megindító.
Kövek és könnyek
Ezt ide mellé.
Kész. Összesen harminc darab kő szimmetrikusan egymás mellett, hogy egy egész kört alkossanak.
- Hát te meg mit csinálsz? –Kérdezte tőlem egy jól ismert hang. Apa állt mellettem, és nézte, hogy miért térdepelek a porban. – Kész a vacsora, mindenki csak rád vár.
- Most már készen vagyok, mehetünk – álltam fel, és leporoltam a nadrágom.
- Miért, mi ez? – Kíváncsiskodott apa a művem felé mutatva.
Amikor hozzáláttam az ötlethez, azt hittem ez teljesen logikus, és mindenki egyszerre rájön majd.
Tévedtem, ismét.
Apa látva, hogy mély hallgatásba burkolóztam, találgatni kezdett.
- Talán egy kőgyűjtemény? - Felnevettem ezen az abszurd feltevésen. Méghogy vacak köveket gyűjtsek? Ha valami ősi bazalt vagy gránit maradványokra bukkantam volna, esetleg, de ezek egyszerű kavicsok az udvarról.
- Nézd inkább meg az alakjukat! – Adtam ki segítségül az instrukciót.
- Olyan az alakjuk, mint a…a könnyeknek.
- Eltaláltad! – Ám a még mindig értetlen tekintetre, most már magyarázatot adtam. – Ezek a kövek, azoknak a könnyeknek a szimbólumai, amiket életemben láttam. Nézd csak – mutattam rá a lábához közel esőre -, ez arra emlékeztet, mikor Lily kisbabaként mindig sírt.
- Ez meg -, mondtam lelkesen egy másikra mutatva – amikor Victoire Teddy betegsége miatt búslakodott.
S lassan elmagyaráztam mind a harminc kövecske történetét, hogy az mire emlékeztet.
Apa arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Csak állt velem szemben némán.
- Albus – s rátette kezét a vállamra.
- Harry, Albus! – Kiáltott anya a tornácról csípőre tett kézzel, szikrázó szemekkel. – Mindenki rátok vár, kész a vacsora! Mégis mi tart ennyi ideig?
Mindketten megfordultunk, és a ház felé vettük az irányt. Azt a pár lépést némán tettük meg az ajtóig.
Ám még mielőtt beléptünk volna, apa gyorsan odahajolt hozzám.
- Azt kívánom, hogy ennél szomorúbb könnyeket sose láss az életben!
Kedves Anne Gilbert!
VálaszTörlésA kihívás már lezárult, de én nem tudok szó nélkül elmenni a szösszeneted mellett. Különleges báj öleli körül, könnyed, már-már gyermekien ártatlan, mégis van mondanivalója. Az ember szinte beleborzong a sorokba. Csodálatos. :')
Az egyetlen probléma a párbeszédeiddel van. Mármint ne érts félre, nem mindenhol és nem a tartalmukkal :), sokkal inkább a külalakjukkal. Mondjam vagy mutassam? Mindkettő, jó? :)
Nos. A beszéd módját leíró részek ("mondta", "kérdezte", "kiáltotta", "érdeklődte", stb.) mindig kisbetűvel írandók, felszólítás és kérdés esetén is. Példa Tőled:
"Hát te meg mit csinálsz? –Kérdezte tőlem egy jól ismert hang."
Itt a "kérdezte" kisbetű a fentiek miatt (egyébiránt lemaradt egy szóköz előle ^^).
De! Ne kavarodj meg! Nagybetűvel írjuk a gondolatjel utáni mondatot, ha az független a gondolatjel előtti mondattól (tudsz követni? ^^''), tehát nem a beszéd módját akarja kifejezni. Példa Tőled:
"Eltaláltad! – Ám a még mindig értetlen tekintetre, most már magyarázatot adtam."
Ez így majdnem tökéletes, a gond annyi, hogy a "most" elé nem kell vessző, mivel egy tagmondatod van. :)
Még egy fontos. Ha a szereplőd mondandóját megszakítod egy közbeszúrással (pl. a beszédhelyzetre tett utalással), akkor a vesszőt a második gondolatjel után kell kitenni. Lesem Tőled a példát:
"Ez meg -, mondtam lelkesen egy másikra mutatva – amikor Victoire Teddy betegsége miatt búslakodott."
Így nem jó, helyesen:
"Ez meg - mondtam lelkesen egy másikra mutatva –, amikor Victoire Teddy betegsége miatt búslakodott."
A vessző vándorlását kell figyelned. ;)
Hirtelen ennyi jutott eszembe, remélem, hasznát veszed a maszlagomnak, és nem veszed kötekedésnek. ^^''
Még egyszer gratulálok a művedhez, igazi gyöngyszem! :) Csak párbeszédileg kell kicsit szépítgetni. ^^
Puszi,
Remie, Kritika Klub (Megtalálsz minket a Merengő Fórumán!)