Egypercesek kavalkádja: Amaránt

Először is elnézést mindenkitől, emberek, először a blogspot állt ellen, aztán én "vakációztam" egyet a kórházban, de most már le lesz zárva szegény-szerencsétlen kihívás.
A maradék két versenyző közül az egyikük megkért, hogy mégse tegyem fel a történetét, a másikuk... hát, az még a jövő, pontosabban a holnap zenéje, de addig is: volt itt más feladat is. :)

Az első egyperces Hamiltonfan pennájából származik, fogadjátok sok szeretettel! Az ő kulcsa a kitűző volt.

*

Amaránt

(Ajánlott zene: Nightwish - Amaranth)

Az Anglia felett izzó nyáresti napsugarak véresre festették a horizontot. A poros kis utcácskák macskakövéről csalóka hullámokban verődött vissza a forróság, ezért a rajtuk igyekvő lány laza copfba kötötte tarkóján a most épp vörösnek tűnő, ám valójában világosszőke, hosszú hajtincseit.

Minden nagyon csendes volt, de ez a némaság nem balsejtelmet, hanem már-már idilli békét csempészett a levegőbe. A lány gyomra majd felfordult tőle, angyalarca pedig ismerős fintorba torzult. Amióta csak az eszét tudta, egyfolytában azt kellett hallgatnia, mekkora bátorságról tett tanúbizonyságot Harry James Potter abban a bizonyos 1998-as esztendőben...

Harry James Potter, a nagy becsben álló auror, akinek tiszteletére azóta már számos szobrot is emeltek... „Ó, az a roxforti ostrom, ó, az a végső küzdelem!” - hallotta innen is, onnan is. Az összes ismerőse ünnepelte az aznap lejátszódó történelmi eseményeket, ám ő általában tragédiaként élte meg május másodikát. (Annál is inkább, mert volt olyan balszerencséje, hogy éppen akkorra essen a születésnapja. Kit érdekelt a kis Victoire Weasley, ha épp a Megmentőt kellett ünnepelni...?)

A hőség ellenére is fejére húzta sötétkék kámzsáját. Nem szeretett arra gondolni, hogy éppen két évvel az ő születése előtt hunyt el a férfi, aki később a legnagyobb példaképévé, már-már bálványává vált, ugyanakkor úgy érezte, ez a tény valami különleges kapcsot jelent kettejük között.

Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak: most majd végre igazság szolgáltatik. Tizenkilenc év rengeteg idő - még egy élőnek is...

További métereket tett az egyik zsákutcában, majd megállt egy elhagyatottnak tűnő, romos ház előtt. Szíve azonnal kihagyott néhány ütemet. Remegő kezekkel nyúlt a rozsdás kapuhoz, mely nyikorogva adta meg magát az akaratának. A bejárati ajtóig vezető rövid járdaszakasz megtétele alatt még a gyomra is görcsbe rándult.

Odabent félhomály uralkodott: a szoba egyetlen fényforrása egy koszos kis ablak volt, mely előtt egy háttal álló karosszék sziluettjét lehetett kivenni. Valaki váratlanul megmozdult benne, mire a fiatal lány azonnal térdre rogyott, és áhítattal teli, halk hangon rebegte:

- Nagyúr...

A férfi felállt: magas, nyúlánk alakjával egészen a lány fölé tornyosult, ahogy közelebb ment hozzá. Járása még bizonytalan volt, ám vörös szemei a régi éllel villantak a szoba homályába. A szőke lány továbbra sem mert felnézni.

- Szép esténk van, Victoire - hallotta a már jól ismert, lelke mélyéig hatoló hangot. Csendben maradt, mire Voldemort így utasította: - Állj fel, kedvesem.

Most is éppen úgy engedelmeskedett neki, ahogyan a kezdetektől fogva. A férfi közelebb hajolt hozzá, és végigsimított a véla-arcon hideg ujjaival.

- Hosszú hónapokig viselted gondomat, kis Hódító**, és sokkal odaadóbban, mint anno Féregfark. Ezt nem felejtem el.

- Örömmel tettem, Nagyuram. A lehető legnagyobb örömmel - felelte a szőkeség büszkeségtől kipirult arccal a számára oly ritkán megadandó dicséret hallatán. Voldemort elégedetten bólintott.

- Most, hogy eljött harmadik (és egyben utolsó) visszatérésem napja... Most, hogy végre itt állok a bosszú és a mámorító győzelem kapujában... - folytatta a férfi -, úgy vélem, itt az ideje köszönetet mondanom annak a hölgynek, aki kitartó munka és számos áldozat árán visszahozott engem az életbe. Neked hála, Victoire, most már minden készen áll a hatalmam kiteljesedésére.

Megszakította a szemkontaktust, majd belenyúlt a zsebébe és elővett belőle egy furcsa, de tagadhatatlanul szép, virágot formáló kitűzőt, melynek ezüst szirmait keretbe foglalt drágakövek, halványpiros rubintok díszítették.

- Kérem, nagyságos úr, erre igazán nincs... - kezdte a lány zavartan, de a Sötét úr leintette, majd az ütemtelenül fel-le emelkedő mellkasra tűzte a gondosan megmunkált kis ékszert.

- Köszönöm - suttogta Victoire meghatódottan.

- Tudod, mit ábrázol? - kérdezte kis idő után Voldemort.

- Nem, Nagyúr - vallotta be a szőkeség.

- Ez egy amaránt. A növény nevének jelentése annyit tesz: „Ami sosem hervad el.” Majd gondolkozz el ezen. Most pedig menj, hagyj magamra!

Victoire engedelmesen bólintott, majd elindult az ajtó felé, de aztán valamiért mégis megtorpant. Visszafordult bálványához.

- Felséges úr...? - kérdezte bátortalanul, mert még mindig szédült az iménti mámoros örömtől.

- Igen? - érdeklődött a férfi, mire a lány odaszaladt hozzá és szájon csókolta. Tűz és jég vad táncot járt, a sötétedő júliusi égbolton pedig gyülekezni kezdtek a viharfelhők...

VÉGE

* Itt tekinthetitek meg az eredeti képet!

** A Victoire név jelentése 'hódító, győzelem'.